Mérgesek, mert túl negatív a blog. Basszus, nem én találom ki!!!! Szerintem objektív, de ezek történnek, mit csináljak? Azért vagyok, hogy ez ne így legyen, de az emberekbe gyökeresen beültetett álnézeteket nem lehet egy hurulóval végigszántva kiírtani. Íme egy végtelenül egyszerű példa:

"Mi nem ér rá holnap?" - Hangzik a folyosóról, pedig már kapcsolom le a gépet. A makacsság egyike azon tulajdonságaimnak, melyekre nem vagyok büszke. Ennek ellenére vagy éppen ezért hiába teszek ellene, mennyisége mindig fordítottan arányos racionalitásommal. Nyugalom – hangzik válaszom és még egy ablakot megnyitok. Mit nem csináltam még – megnézem az egyesületi e-mail címet. Ritkán érkezik levél, azok is inkább reklámozás céljából vagy valaki nagyon utol szeretne érni, hogy szakmáját megismertesse velem. Mondjuk egy pszichológus, vagy egy ruhaárus. De ez most más. Szó szerint nem idézhetek, de kifejtem „objektíven” egy szülő által kreált levelet, melyben személyesen megszólítattam. A levél lényege, hogy honlapunkat pásztázva észrevette, hogy gyermeke hiányzik a korosztályos csapat névsorából, pedig már a kezdetek óta részt vesz a foglalkozásokon edzőtől, időjárási körülménytől és eredményektől függetlenül. Hiba – gondoltam és már kerestem a megoldást, hogy mielőbb pótoljuk eme hiányosságát az oldalnak, jó érzéssel töltött el, hogy nézik és foglalkoznak az Egyesület internetes felületével. De a levél végén megakadt a szemem egy mondaton, amely legyen tanulság mindannyiunk számára…

Ebben a mondatban az szerepelt nem bántón, nem nyersen, csupán kedvesen és kérőn leírva: bízom benne, hogy csemetém nem szándékosan maradt le a csapat névsoráról.

Paff!

Hagyok egy kis időt, hogy átérjen…

Olyan egyedire sikerült ez az egyszerű, hétköznapi mondat, hogy mióta megkérdezik, hogy mi van a kis egyesületem körül, miért nem megy a csapatnak a játék, elégedetlenkednek-e a szülők, vagy zöld-e már a fű, ezt a történetet mindig, minden körülmények között el tudom mesélni. Tudjátok, nem az bosszant, hogy valaki a gép előtt ülve olyan dolgokat ír, amely abszurditásának a mai világban helye van az emberek szürke, ködfátyolos állapotának tolongó, morcos tömegében. Nem az bánt, hogy megbántva, vagy összeesküvés-elméletet gyártva gondolják, hogy általam nem ismert gyermeküket pusztán hatalmi hobbiból lehúztam egy listáról és mint bohóc könyörög a királynak az akasztást elkerülendő kapok e-mailt. Nem ez bánt. Hanem a tény, hogy beleégetve ül mindenki véges készletében a saját sorsát levetítő keleti generációs búbánat, hogy dögöljön meg mindenki csak én ne. Szerencse, hogy az intelligencia minimuma az égető szavak elé vágtató ló után kevert porfelhőként szórja a ködöt és így csak lassan és részleteiben értjük meg, hogy mit jelez nekünk, szemben állva. Ha angyalként, csillámot szórva szállnál alá és halandókból szívnád ki negativitásuk gócát, betegségük telepét, akkor sem tudnál jót tenni és StPéter vihetne a nyakában vissza, mert leszúrnának egy döglött sikátorban, hogy miért teszel jót, Te szemét? Pföj! Meséljetek, máshol is így történik, a jó hírt hozót is felnégyelik?

Azonnal bocsánatot kértem magam és minden érintett nevében, sikerült nagyon rövid idő alatt kijavítani a hibát, megköszöntem az éles szemű meglátást és inspiráltam a további botlásaink megírására. Csak azt felejtettem le a végéről, hogy o-b-j-e-k-t-í-v-e.-.-.

szösszenet: Nem hülyültem meg, nem sokalltam be, csak jegyzetelek, Ti meg olvassátok és véleményezitek. Ennyi. Van másról is véleményem, de ez nem arról szól. Ódákat tudnék zengeni a honi politikai helyzetről, a Slágerék esetéről – szemetek - , filmekről, celebekről, válságról. Azt megtaláljátok máshol, kattintotok egyet-kettőt, akár itt a blog.hu-n is és ezernyi ember felhigult savként önti Rátok a zagyvaság miatt marni már nem képes  gondolatait, ahol indulatokról, érzésekről már szó sincs. Minden radikalizálódik, mint a blog is. Nincs középút. Mindenki baromi fontosnak tartja, hogy leírja gondolatait, ezért eljutottunk odáig, hogy Te veszel el a tömegben. Értéket itt is nehezen találsz, ki akar gumikesztyű nélkül órákig turkálni a szarban, pedig tuti a füles, hogy valaki odaejtette a kincsét. Menj és keress!

Olvasóim küldik az agyamba az impulzusokat, hogy mivel és hogyan lehetne tökéletesíteni a történeteimet. Erről nem tudsz, mert inkább szóban elemeznek, így került szóba, hogy írásmódom külön stílust testesít meg. A stílus maga nem a helyesírási hibákat takarja hanem az egy szálon elinduló történetet, amely ezerfelé szétágazva – sokszor érthetetlen módon – zajlik, majd amikor végképp elvesztené az olvasó a fonalat, lezárásképpen visszajutunk az eredeti szálhoz úgy, mint az érsebész, mikor műtét végeztével elsüti a mellékereket és összevarrja a kezelt felületet. Felszívódik a kábítószer és a beteg újra életre kel, de a heg megmarad. Boríték, desszert és tovább. Túl műveletlen vagyok ahhoz, hogy megjegyezzem azon írók nevét, akik elhangzanak ilyenkor és nem is lenne ildomos. A párkányról visszafordulva rajzolok egy "Á" betűt, kacsintok,  leugrok és vágtatok. Lefordítva nekem elég ennyi: Tarantinos...