Igazából az én hibám.
Amikor az első bejegyzések között írogattam az okokat, hogy miért kellett nekem a vállamra venni ezt a terhet, picit csaltam. Kihagytam – szándékosan – a legfőbb, legjelentőségteljesebb magyarázatot, amit tenyér vakarva sem írtam le. Talán nem voltam kész rá. Talán most sem vagyok.
5 perc lehetett hátra, nagyon el voltunk fáradva, de ami eddig történt is már egy kisebb csoda. Nem akarom elkiabálni, mert hátra van még belőle. De, de, de elérem, basszus hosszú, fut a kapus… Széttárja a kezeit, hogy elengedje a labdát, még van 3 méteeeeer, meg van! Átvenni nincs idő, belsővel passzolok és hiába csúszik a kapus, de nem hiába a labda, átgurul a vonalon… 4:3. Talán valamelyik összefoglalóban láthattam, de lehet, hogy csak ez tűnt a legkézenfekvőbbnek, irány a szögletzászló, kikapni a helyéről a rudat, szembefordulni a feléd szaladó csapattársakkal és csak lengetni. Lengetni...
Történelmet írtunk, GySE – Csorna félidő 0:3 ; vége 4:3
Nem jött el, régebben eltekert a pályára, az volt az otthona, de valami megváltozott benne. Nagyon érdekelt, de gondoltam ráérek majd egyszer megkérdezni.
Az asztal nem volt nagy, még kihúzva sem. 11-en ültük körbe hétről-hétre. Ez a hétvége különleges lesz – gondoltam. Azt szerettem volna, hogy anyuék vezessék fel a meccset. Hogy mekkora hihetetlen nagy tehetség vagyok, hogy pár év és a cipőmet fogják edzés után súrolni a Barcelonánál. – mindig így ejtette: Barccellóna –
4gól, érted?!?! A sztori végén rám nézett, majd vissza anyura és azt mondta neki: „Ez a gyerek soha nem lesz futballista”. Ne mondj ilyeneket – reagálnak szemet forgatva, de már késő!!! „Ez a gyerek soha nem lesz futballista” „Ez a gyerek soha nem lesz futballista” „Ez a gyerek soha nem lesz futballista” „Ez a gyerek soha nem lesz futballista” „Ez a gyerek soha nem lesz futballista” „Ez a gyerek soha nem lesz futballista” „Ez a gyerek soha nem lesz futballista” „Ez a gyerek soha nem lesz futballista”.
Nem az a baj, hogy igaza lett, hanem az, hogy húzott egy falat közénk, amelyet attól a naptól kezdve nem lehetett áttörni. Ezt a falat a megfelelni akarás tégláiból építette, kötőanyagként pedig saját génjei degenerálódását használta meghintve minden sort vastagon büszkeséggel. Utáltam ezért!!!
Kérsz lecsót? Imádom a lecsót. És paradicsomot? Azt is imádom. Csak azt felejtettem el, hogy nem a lecsóban. Gondoltam majd utána megesszük vagy valami. Ő pedig dupla paradicsomot rottyasztott a tojás közé. Én pedig kiválogattam, mert utáltam a lecsóban azt a megfonnyadt szart. Hogy akarsz így százat fejelgetni egyhuzamban? Még ki sem mondta, már lenyeltem, igaz, könnybe lábadt a szemem a feltörni igyekvő ingertől.
Mert szerinted régen voltak ilyen csavaros fogak? Én ha belepusztulok sem megyek el ahhoz a fogorvoshoz, hiába Angyal még a neve is. El nem megyek. De hát hatalmas a lyuk, látszik, ha mosolyogsz – közben nézi magát a tükörben és igyekszik úgy mosolyogni, hogy ne látszódjon – enni sem tudsz Tőle normálisan. Ezt figyeld – mondta. Fogott egy bicskát, lement a pincébe és jöttében leült a teraszon háttal Nekünk. Mi addig hangosan győzködtük, hogy ne gyerekeskedjen. Megfordulván egy megpucolt krumpli volt a kezében – amiből anyu csinálta neki a legjobb burgonyapürét (malter-nak hívta) – és mikor kérdőn néztünk rá, Ő elmosolyodott. A lyuk pedig művészien kifaragott kockával lett betömve…
Szösszenet: Tőle tanultam römizni. Ha nyáron ott voltam, nem telt el nap úgy, hogy ne játszottunk volna egyet-kettőt. 5 játszmáig tartott a parti, én a lapokat még két kézbe fogtam, így hendikeppel indult. Több év után már az érintésektől és a zsírtól, tüsszentésektől a kártyák többszörösükre vastagodtak, de sosem szóltam, mert nagy részét már hátulról megismertem. Ez a játék szempontjából pusztán ferdítés, hiszen pár lap ismerete tulajdonképpen lényegtelen a játék kimenete szempontjából. Anyuék karácsonyra a megkérdezésem nélkül vettek neki egy pakli kártyát, éreztem, ahogy 10 évesen megfordult velem a világ, ajaj, bajban az előny. Aztán egy unalmas, kártyázós délutánon életem legnagyobb leckéjét tanultam meg. A még friss lapok szokatlanul csúsztak és egy óvatlan mozdulat folytán beleesett a híres Jolly az ölembe. Én pedig – eluralkodván rajtam a Gonosz – egy mozdulattal a fenekem alá csúsztattam. És gyilkos szemekkel vettem észre a legalsó lap bohóckalapján villogó „J”-t. Ment a másik után.
Leosztva a 14-15 lapot megfogtam a kezembe lévő kettő semmire kellőt és készen álltam a cserére. Egy pillanat törtrésze alatt kicseréltem őket, de talán a kanapé mozgása miatt a lehajtott fejére pillantva látom, hogy a szemüveg felett egyenesen rám néz. Sosem felejtem el azt a nézést. Gondoltam történt már ilyen, na bumm. A srácokkal is zsugáztunk, becsúszik az ilyen, a másik megmond anyukájának és tíz perc múlva égve a vágytól már viszi is a Lamborghinim azt a nyavalyás Porsche-ját.
Sajnos nem így történt.
Összecsukta a lapokat, letette, levette a szemüveget és kisétált a szobából.
SOHA TÖBBET NEM KÁRTYÁZTUNK…
Azt mondták, nagy ember volt. Soha sem ismertem igazán, túl nagy volt a családja ahhoz. Focisták százai tanultak tőle, nem csak dekázni. Szeretett mindenkit, pedig sokan nem érdemelték meg. /ismerős mondat, nem?/ edzésnaplóját olvasva - amit még rám hagyni sem volt ideje – látom, hogy ezred másodpercre törődött mindenkivel. De azt csak az utókornak írta, minden a fejében volt.
Minden történetét kívülről ismerem, minden meccset százszor mesélt el, de Istenem még egyszer az Életben, egyszer, csak utoljára, meghallgatnám…
Egy éve, hogy elment.
Igazából az én hibám.
18 lehettem, amikor egy nap arra terelődött gondolatom, hogy alig él körülöttem valaki, akinek mind a négy nagyszülője él. És végre találtam valamit, amiben különleges voltam! Onnantól hihetetlen jó érzéssel töltött el a tudat, hogy vannak. Sokszor idétlenül bambán néztem őket, ahogyan egymással beszélgetnek négyesben és ha valamelyik észrevette csak egy szemrángással jeleztem, hogy örülök a létének.
Amikor apai nagyapám pár éve kórházban volt megfogadtam, hogy minden este lefekvéskor gondolok a szeretteimre. Napok alatt úgy belém ivódott, hogy észre sem vettem. Amikor nagyon sokat iszom – cenzured by Yomagam – van úgy, hogy megígérem, hogy küldök egy-egy üzit, hogy jól vagyok, ne aggódjanak otthon a lányok. Ez az eset erőteljesen konvergál a nullához, de mindig takarózhatok a szándékkal, miszerint én ajánlottam fel digitalizált mini helyzetjelentésem, de hát a térerő makacs dolog… Viszont a legszédítőbb paplan-érkezésem alkalmával sem felejtem el, hogy képzeletben egy nagy öleléssel adjak hálát azoknak, akik vannak Nekem. Különösen a nagyszülők. Talán a tizenpárév hátrány, de semmiképp sem a prioritás miatt Ő mindig a végére került. Utoljára, már-már elkapkodva vettem Tőle búcsút nap, mint nap. Gondoltam erős, gondoltam ép, láttam jó húsban van, láttam vidám és kiegyensúlyozott. Két nap elég volt a tüdőgyulladással vegyült infarktusnak, hogy ledöntse és további öt nap Nekünk, hogy a sok cső és csipogás közepette elmondjunk neki mindent, amit addig nem tettünk meg.
Soha nem csináltam róla egyetlen egy fényképet sem, de karácsonykor vagy százat. Amikor még egészséges volt. Kegyetlen dolog, de talán utoljára ennyit még tudott adni. Annyit sajnos nem, hogy a dédunokáját kezébe foghassa. Pedig a temetésen már az új élet bármelyik pillanatban való megfogantatása miatt egyedül álltam a koporsója szélén. Papa, pár napot kellett volna várni, hiszen Te éveket vártál rá. Pár kurva napot, hogy egyszer megsimogathasd...
Szeretlek Ottó bácsi, Szeretlek Papa.
