Két fejem van és a nagyobbik van belül. A tegnapi vonalazás eredménye, hogy most – reggel 6 – nem tudod megkülönböztetni a mészcsíkot a dértől. Ez legyen a legnagyobb bajunk, gondoltam. De nem ez lett…

Bizonyára ismerős az érzés, mikor jót szeretnél tenni és ezért dől a nyakadba egy zsáknyi baj. Mondjuk Valakit elviszel valahová – pedig nagyon nincs kedved hozzá és nem is lenne kötelező - és visszafelé defektet kapsz, majd munkád végeztével az utolsó 200méteren megállít, s ha már megállított meg is büntet a Közúti Ellenőr. Nincs baj, amíg mosolyogsz…

Ám legyen, rendezzünk tornát. Nem lenne kötelező, de csináljuk. Minden feltételünk adott, gyakorlottak vagyunk benne, segítsük ezt a teszetoszáskodást. Így elvállaltuk. Nekem augusztusban picit későinek tűnt ez a november, de ha nem áll 10centi hó a terepen, akkor legyen. Kihordom a hálókat, lebököm a bójákat a kispad mellett. Apu még mindig tolja a vonalazót. Mértani pontossággal rajzolta fel tegnap délután az öt kispályát, csak az utolsó félórában jött neki segítsége. Az sem volt az, hogy csak pénteken szóltam neki a tornáról. Egy szó nélkül jött és csinálta. Ő nem szórakozik azon, hogy ki jön segíteni, hogy miért csak most szóltál, jön és teszi. Aztán ha elkészült megbeszéljük, hogy miért nem szóltam időben és ha már nem tettem, akkor menjek haza és mondjam meg anyunak a méteres kalács mellett állva, hogy miért van kint ma is négy óra hosszát a pályán. Engem meg bök a lelkiismeretem, mert tudom, hogy ezt nem így kapkodva, fejetlenül kellene csinálni…

Begurul egy autó. Ránézek az órámra, VII. Mit keresnek itt? Engem – derül ki – és tekintve, hogy a torna csupán két óra múlva vesz rajtot, addig még haza mennek. Én is ilyen voltam kicsinek. Hét vagy kilenc, nem tudom. Tudom, hogy nem nyolc, de hogy jobbról vagy balról kerüli, arról fogalmam sincs. Ezért kellett időben ;) elindulni és mire visszaértünk még egy másfél órát pihenni, anyu kidobta a mézes kenyeret, mert lefolyt és cupákossá ázott, a kakaó meg kihűlt. De szerettem…

Megint jött egy szülő a csemetéjével, de ezúttal segíteni. Istenemre mondom, azt hittem álmodom. Tudták, hogy mikorra kell jönni, mégis előbb jöttek és s-e-g-í-t-e-n-i!!!!! Hirtelen azt sem tudtam milyen feladatot adjak. Mire megmondtam már messze jártak hónuk alatt a 2x2-es hálóval meg pár karóval. Bementem a szertárba a következő adagért és megálltam egy pillanatra a közepén. Kinéztem az ablakon, a rácson át láttam gyalogolni őket a felszereléssel. Hát b*ssza meg, ezt nem hiszem el…

Előző nap „leszerződtem” két bíróval. 5 pályán zajlanak egyszerre az események, de a 9 év alatti - U9 – és a 7 év alatti focistáknál – U7 – nincs szükség külsősre. U11-ben viszont már sokszor háború zajlik, de nem feltétlenül a pályán… Félek picit, mert egyik – jól bevált – jelöltem tegnap hajnali fél kettőkor még nem hazafelé tartott, sőt földrajzilag szerintem távolodott. De nem aggódom, bízom benne, ahogyan a másikban is. Ők már a következő generáció, most még van gond velük bőven, de a felnőtt csapat tagjai csiszolják, faragják, alakítják őket, sokszor szó szerint is. Tisztelet, ennyi mit írhatok.

A 2x2-es kapunak az a legfőbb tulajdonsága, hogy baromi nehéz A-ból B-be mozgatni. Egy eszement nagy platós autó kell hozzá és még arról is lelóg. Tette ezt pénteken is, mivel 4 darab helyett nekünk csak kettő volt, így pár telefonálás után már GPS-koordinátákkal rendelkeztünk a másik kettő pontos helyéről, kit kell keresni, mit kell neki mondani. Ilyenkor mindig van két-három emberem – aki velem van – és őket riasztom. A velem van alatt azt értem, hogy talán tisztelnek azért a munkámért, amit végzek, ismerik és elismerik a jelentőségét, mert látják mennyi rengeteg feladat van benne. Autót szereztem és már úton is voltunk Gönyűre. Közben pedig megfogalmazódott bennem a tavasz első kisebb beruházása, az a fránya 2 kapu…

Nézek az égre, arcomra fájón hullanak a jeges esőcseppek. Nem sok, de azért zavaró. Minden készen áll, csak én nem a következő pár perc eseményére. Párhuzamosan csörög mindkét telefonom, mintha valakik a fák közül meg akarnának viccelni. Nem a fák közül és nem vicc, igen: elmarad…

Főszervező megérkezett, majd jelezte egy mondat erejéig, hogy őt hívták reggel, hogy farkasordító a hideg, elinduljanak-e a gyülekező helyről, mire ő annyit mondott. Hagyd a francba, ilyen szar időben csak eláznak, majd megtartjuk a sátorban valamikor. Nagyon groteszk, ahogy áll velem szemben, a válla fölött apu tolja az utolsó vonalat, a segítségem pedig teszi fel az utolsó hálót a kapura, majd a csuklya mögül ennyi szól: „Srácok, ennek így semmi értelme”. Autóba vissza, kövér gáz, haza. Utána menni nincs semmi értelme…

Megállítom az autót a parkolóban, benyitok a lépcsőházba, még a folyosón kibontom a tépőzárat – hátha Tündérem alszik – veszek egy nagy levegőt és benyitok. Már felhangzik a szobából a teteteteteáááááátetetetete, majd az ajtónyitás zajára elnémul. Megmosom a kezem, belépek, homlokon csókolom és az ágyból nézzük kedvenc szivacsom, Spongya Bob kalandjait. Átlagos szombat reggel volt…