Lassan négy hónaphoz közeledik utánpótlás csapataink edzőváltása, így mondhatom, hogy a „gerinc” már kialakult. 16-18 csemete edz egy héten háromszor teremben. Igaz mindháromszor különböző helyen, ami több mint vicces. Havonta egyszer találkozom edzőimmel és megbeszéljük a gondokat-bajokat. Következő torna időpontokat, eszközöket, amik elengedhetetlenek, mindent. Legutóbb egy ilyen beszélgetés kapcsán jelezte a csapatvezető, hogy játékra jelentkezett két fiatal. Ennek nagyon örültem, hiszen a kezdeti lemorzsolódás után nem igazán érkeztek, de majd most!!! gondoltam. A következő mondatban leltem keserédes szomörömömet. „Elküldtem őket!”

Ez nem város, nem is falu, ez egy település vagy kertváros, ahol úgy vagyunk, mint a Lila akác köz-ben. Nagy is a maga tízezer főjével, ugyanakkor kicsi ahhoz, hogy ne tudjanak – feltételezzenek – bárkiről bármit. Ha valaki gyerekét alkalmatlannak nevezik egy egyszerű mozgolódásnál, annak rövid időn belül következményei lesznek. Ezt értsd fenyegetőnek. A boltban téma, hogy „mit képzel magáról?”, „ember az ilyen?”. Egészséges és szép fiatalt elküldeni pusztán mert lábai nem focihoz lettek kialakítva? Égessük el!!!! SÁTÁN!!!!!

Azóta eltelt egy hónap.

N – E – M      T – Ö – R – T – É – N – T       S – E – M – M - I

A népet elbizonytalanítani és hátraszorítani csak úgy lehet, ha előhúzol a kalapodból valamit, amit nem tudnak feldolgozni. Amikor megtudtam, hogy edzőm lemond munkahelyi problémái miatt – jobban mondva munkanemhelyi dolgai után munkát kapva nem tudta beosztani idejét – és nem edzi tovább a srácokat a sok konfliktus miatt nem helyi embert kerestem, hanem valakit, akit ha ismernek is, csak szakmai okokból tehetik a sportban járatosak. Nos, ez a fenti példa alapján tökéletesen bevált. Eddig ha az edző kiabált a gyerekekkel, akik hebehurgyák, hiperaktívak – hiszen gyerekek – akkor bunkó volt, mert fiatalsága miatt és mert nem volt otthon kölyke mit képzel magáról, hogy kiabál a fiával. Ember!!! 16 saját akarattal bíró lény, akik össze-vissza teszik a fejetlenségeiket. Majd jött valaki, aki torka szakadtából ordít a gyerekre, bünteti és még haza is zavarja, ha oka van rá. De mindezt következetesen és soha nem átlépve azt a bizonyos határt. És mi történik? A gyerekek szót fogadnak, a szülők áradoznak, az eredmények jönnek. Mindez miért? Mert valaki tekintélyt parancsolóan áll ki mindenki elé és nincs apja, anyja vagy gyerekei, aki részegen randalíroz/hat/tak vagy betörték a szomszéd szélvédőjét, netán megcsalta a feleségét még 15 éve, mert én aztán istenemre mondom láttam a két szememmel... Szociális pszicho terapeutának is becsületére válna egy ilyen rendszert kigondolni és felépíteni. Nekem sikerült. És hogy a pókeres barátaim köcsög beszólására hivatkozva – miszerint a játék pusztán a szerencséről szól – mondom, hogy most tényleg kibaszott nagy mákom volt. Bizony, őrült nagy szerencsém. Még egy dolog kipipálva, amire majd egyszer egy hasonló helyzet előtt azt mondhatom: Én már a gyakorlatban tapasztaltam. Neked pedig: olvass és jegyezz! Akkor, ott és úgy sikerült valakivel megegyezni, mint ahogyan karácsony után pár héttel a kirakós játék 3500. darabját pattintod a helyére és végezvén büszkén simítod végig a kezed munkádon, amelynek kezdeti sarka már megporosodván rejti a fa lombkoronáját.

Szösszenet: Szégyellem magam, mert már körülbelül 3hónapja nem voltam a nagyszüleimnél. Most is szomorú aktualitása volt a látogatásomnak. Nagypapám testvére meghalt és érdekelt, hogyan dolgozták fel a történteket. Nagyon nehéz volt az a fél óra beszélgetés, szomorú voltam, ugyanakkor hihetetlenül elképeszt, az ember mennyire fel tud készülni a halálra. Őrjítő a nyugalom, ami árad a már imbolygó, néha tanácstalanul tapogatózó tekintetükben. Pedig mindig mondom: Papa, csak a 100-at kell megélni, utána már nagyon kevesen halnak meg... A búcsú mindig nehéz. A teraszon javában süvít a szél, feleségem megy elöl, nyitja az ajtókat és csinálja a helyet Mirr-Murrnak, hogy minél kevesebbet fázzon. Anyu mögöttem, picit leszakadva, még egyeztetik – talán nem utoljára – hogy anyósa mit hagy rá. Groteszk, de ezt is meg kell beszélni. Igaz, hogy már mióta az eszemet tudom ezt beszélik, és jó lenne, ha addig beszélnék, amíg az eszemet tudom. Utána tán nem fájna, mert nem érteném. Ennyire hadd legyek önző.

„Mindenképpen össze akarod törni az autódat, baszd meg?!?!” sötét van, egy nagydarab ürge morog, majd a mozgásérzékelő szemből kigyúl, így még kevesebbet látok. Konkrétan annyit, mintha egy jól irányzott jobbhorgot beszedve – menekülvén – gyorsan a tengerbe ugrasz és rémületedben kinyitod a szemed, majd só allergiád miatt felbukván tüsszentesz egy nagyot és persze az égen mindenhol a nap és MAAAAAR…

Miért van erre szükség, nem látod, hogy megyünk el? Meglepődtem anyun, talán a hideg, vagy az öröklési mizéria hozta ki belőle, vagy titokban olvassa a blogom, de kifejezetten markáns volt a válasz. És tulajdonképpen vége is volt a vitának. Én úgy éreztem magam, mint a bokszoló, akinek bedobták a törölközőjét és csak a gyújtást bekapcsolva kezdett visszajönni a kép, mintha repülő sóba szippantattak volna. Csak a körforgalomnál kérdeztem meg, hogy szerinte mi lehetett ez, mert még egy nyerges vontató is becsukott szemmel el tudott volna hajtani az út két oldalán álló autók között. Hallottam még a nagy csata utáni hangos nyeléseket mellőlem, pulzusa szinte dobálta ki a felesleges levegőt a tüdejéből, így biztos voltam benne, hogy szeme előtt  egy kiterített vad  szétcibálása közben gőzölgő teste rajzol a hóba olyan frissen pirosló vérfoltokat, melyeket a pára  művészi ecsete pingált a szélvédő belsejére. De az út rövidsége miatt kellett megszólítanom a vérben forgó szemű anyatigrist.

Normális manus, nem értem mi lehetett a gond. Sokszor beszélgettünk, locsolni is átjár a mamiékhoz a két fiával együtt….

A fiaival…

Nagy darab…

A fiaival…

Alkalmatlan…

Tulajdonképpen felesleges kört futottam le az utána járással, hiszen biztos voltam benne. Megnéztem a papírt, már tudtam a nevet, és a fene vigye el, stimmelt…

„Legutóbb egy ilyen beszélgetés kapcsán jelezte a csapatvezető, hogy játékra jelentkezett két fiatal. Ennek nagyon örültem, hiszen a kezdeti lemorzsolódás után nem igazán érkeztek, de majd most. A következő mondatban leltem keserédes szomörömömet. „Elküldtem őket!””

Ne féljetek, mindig mindenkiért felelősséget vállalok, aki a szárnyaim alatt van. Ameddig bírom a terhet. Ha alulról, takarásból támasztjátok, tovább tart, sőt még lelökve a terhet szárnyalhatunk is, de ha nem, védelmem gyengének fog bizonyulni majd nem lesz többé.  Felelősséget apró, hétköznapi terhektől a nem aprókig. és nem hétköznapiig.

„nekem itt van dolgom, nekem itt vannak Álmaim”

Mivel üresjárat van, lezajlott a roham nagy része, ünnepi különkiadást tervezek legközelebbre, nagyon izgulok, még sosem csináltam ilyet. Pozitív értelmet kap majd sok minden.

Ezúton kívánok mindenkinek nagyon Békés Karácsonyi Ünnepeket és utána Nyugodt, Boldog, Szürke Hétköznapokat :D