Van egy nagyszerű dolog a számítógépemen. Egy tökonlájn sms küldő rendszer. Lényege, kiválasztok x – legyen 46 – telefonszámot, majd egy gombnyomásra elküldöm amit szeretnék minden külső segítség nélkül. Ezzel csupán egy gond van. Ha elkezdem és közbejön valami, mondjuk hívnak, akkor beszart a rendszer. Aki ismer, az tudja, hogy 7-18óráig ezen üzenetek elküldése kilőve. Kizárólag előtte vagy utána. Először, gondoltam 7 óra előtt! Na pont le lettem b*szva, hogy azért csak aludtak volna még. Velem lehet beszélni, legyen este 6 után…
A múltkor elmaradt torna kedden lesz bepótolva fél kettőkor. A felénél sem tartok, mikor jön az sms, hogy hol? Öööö, szerinted? Ahol a múltkor. Még azt is megértem, hogy „honnan indulunk” sajnálom, minden nem fér bele 160 karakterbe. De az, hogy harmadszorra ez jön vissza: „Délután?” azt már erősnek érzem. Szerintem biztos forrásból tudják, hogy hogyan működik a rendszerem és ki akarnak tolni velem. Vagy tényleg nem hibátlan a kommunikáció köztem és bárki más között. ;)
Unalmasan ücsörgök egy tárgyalás kellős közepén - unalmas, mert nem nekem kell szerepelni – és látom, hogy immáron 17-en kerestek, pedig pusztán másfél órája kezdtük el. Nézem a panorámát, jön a tél, jön a korai ború, a csontig hatoló üszkös hideg. Jár az agyam: Először a feleségem hívom vissza, aztán a Bidit – a serdülőkkel lesz gond, vagy lemondja a hétvégét – aztán a kollégámat – megint unatkozik hazafelé – a maradék meg Komáromtól hazáig belefér. De megéreztem a monotonitásból kitörő távoli neszt, amely egy halk rezgés vs pittyogás keretein belül megérkezett a telefonom kijelzőjére. Unottan, rejtve nyitom fel, ismeretlen szám, mármint én nem ismerem. De hogy meg fogom ismerni a jóédesnénikéjét az biztos basszameg! „Ne vedd fel, nehogy mondanod kelljen valamit” szól az üzenet, illetve már nem is az üzenet szól, hanem a fejem sípol és okádja a tüzet. Ilyen tiszteletlenséget az ember ritkán él át…
Tudom, hogy vannak hibák, bármennyit teszünk is érte mindig is lesznek, de amikor azt mondom, hogy kibaszott hálátlan dolog amit csinálok, akkor erre gondolok. Fáj az emberek primitív ocsmány butasága, a düh a szomorúságnak szól, nem a bosszúnak. Egy háromágú lándzsa gazdája böködi a dobogóm és mélyen magamba nézve – mert bennem van – rám kacsint és ennyit mond kitörő lelkesedéssel: „Te Paraszt, tényleg azt hiszed, hogy meg tudod mindezt változtatni, azt hiszed fényt tudsz csempészni oda, ahol vak sötétség van!” és csak nevet, én meg sírnék. Két választási lehetőségem van és – mint mindig – most is mérlegelek. Haragszik is érte a feleségem. Miért nem küldöm el a nádveretes fészkes p*csába? Mert az a k*rva önérzete – mert az van neki, nagyon nagy – annyin változtatna, hogy nem hozná ki a gyerekét edzésre, mert vérig sértették… Így hát marad a kevésbé fájó, kifele köpök egy jó vastagot a folyosón és gondolom, amit Ti is ilyenkor.
